MIKESI KÁROLY-Baráti és hitben testvéri megemlékezés, a 100 éve született Osváth Viktorról, 2021. szeptember 26-n-án, Kecskeméten

               Osváth Viktort én 1962 októberében ismertem meg személyesen. Azért csak akkor, mert püspököm, Szamosközi István 1962. október 1-jével rendelt ki segédlelkésznek a kecskeméti református gyülekezetbe, ahol aztán mintegy 4 évet tölthettem. Természetesen tudtam én már 1960 óta, hogy a gyülekezet új orgonista kántorát, aki egyszersmind lelkipásztor is, Osváth Viktornak hívják. A megnevezett időpont azonban egyike lett életem egyik legfontosabb dátumának. Élénken emlékszem még, hogyan mutatott be a gyülekezetnek közvetlen főnököm, Dr. Balogh László esperes, az akkori elnök-lelkész az első gyülekezeti bibliaórán. Egy kissé meglepődtem a szóhasználatán, amikor valahogy így beszélt akkor rólunk, lelkészekről: „Az ötös fogat”. Ez a megnevezés ugye rajta kívül Hatvani Lajos megválasztott lelkipásztort, Osváth Viktor megválasztott lelkész-kántort, továbbá Varga Lászlót és engem, mint segédlelkészeket jelentette. Mondom, egy kicsit különösnek találtam a fogalmazást, de persze elfogadtam.

            Osváth Viktorral igen rövid időn belül jó barátságba kerültem én is. Igaz, nem volt ez nehéz feladat. Szerető szívű, könnyen barátkozó ember volt. Barátságunkat természetesen az is elmélyítette, hogy személyében egy komolyan hívő evangéliumi gondolkodású református lelkészt és kántort ismertem meg. Ez a kezdődő barátság csak elmélyült, miután megházasodván, feleségemmel hamarosan a parókia épületébe költöztünk. Hát még akkor, amikor Tibor fiunk megszületett! Viktor és felesége, Emmike, annyi szeretettel vett körül bennünket, hogy erről „bűn lenne” meg nem emlékeznem. Ennek a szeretetnek egyik magyarázata persze az is lehetett, hogy a második gyermekük – László után – Zoltán, szintén Kecskeméten született, mégpedig alig korábban, mint a mi fiunk.

            Kedves Testvéreim, e rövid bevezető szavak után következzék néhány „életkép”, vagyis következzenek olyan emlékek, melyek még ma is élénken élnek bennem. Olyan emlékek, amelyekből - nagyon remélem – kirajzolódik egy kép Osváth Viktorról. Kezdem ezt a sort egy, talán 1963-as vagy ’64-es hétköznap reggeli történettel. Varga László kollégámmal már benn voltunk a lelkészi hivatalban, amikor egyszer csak belép Viktor. Igen rosszkedvűen. Meg is kérdeztem tőle: „Viktor bátyám – a köztünk lévő mintegy 17 év korkülönbségre tekintettel így hívtam őt -, mondd csak, beteg vagy? Vagy talán valami rossz dolog történt Veletek?” A válasz mint derült égből villámcsapás ért bennünket. „Fiúk, megöregedtem!” – mondta szomorú arccal. Mire Varga László faggatta tovább: „De hát tegnap óta?” És ekkor barátunk elmesélte, hogy a parókiáról jött befelé a hivatalba. A gimnázium árkádos része alatt a Bányai Júlia Állami Gimnázium lányai gyülekeztek, hogy tornaórára induljanak a futballpályára, amelyik akkor a Vasútállomás mellett volt. Osváth Viktor lavírozni próbált a lányok között, s egyszerre csak azt hallja az egyik előtte álló lánytól, hogy „te, Juci, álljunk félre, hogy a bácsi el tudjon menni közöttünk”. Viktor erre hátranézett, hogy megnézze, miféle „bácsi” jön mögötte. „És bizony, fiúk, semmiféle bácsi nem jött mögöttem”– fejezte be barátunk a történetet. Majd jött a tanulság: „Tudjátok, ha én bácsi lettem a 17-18 éves lányoknak, akkor csakugyan megöregedtem.” Osváth Viktor ekkor vagy 43, vagy 44 éves volt. Más! Teológus hallgatói koráról szívesen beszélt. Sok történetet elmondott nekünk. Most csak egyet említek. Volt az évfolyamtársai között egy igen-igen szegény sorsú fiú. Ez a fiú mindig éhes volt, mert bizony az akkori konviktusi koszt „nem nagyon verte el” egy egészséges egyetemista korú fiatal fiú étvágyát.

„Egy-egy alkalommal csomagot kaptam otthonról, és a csomagban mindig volt élelem is” – mesélte Osváth Viktor. - „A szegény fiú egyike volt a szobatársaimnak. Így szemtanúja volt a csomag felbontásának is. Mindig izgatottan várta az „eredményt”, és ilyenkor ez volt a szavajárása: Viktorkám, sokat nekem, de gyorsan!”  És Osváth Viktor ezt az esetet annyi szeretettel, megértéssel mesélte el, hogy mindnyájan tudtuk, a szegény sorsú fiú biztosan jól is lakott a csomag tartalmából. Még ha Viktor persze erről már nem is beszélt.

            És most következzék néhány történet róla, mint kántorról és kórusvezetőről. Az egyik héten nekem kellett prédikálnom a hétköznap reggeli istentiszteleteken. Történt egyszer, hogy már kimondtam az „áment”, majd következett az úgynevezett rövid papi imádság. Az is véget ért.  Majd jött néhány hirdetés, utána bemondtam a záró éneket, s vártam. Csönd.  „Szólaljon már meg az az orgona!” –mondtam magamban. Semmi reakció! Pedig a kántor-lelkész ott ült fenn az orgonánál. Mit tehettem mást, újból bemondtam az énekszámot. Még ekkor sem történt semmi sem.  A hívek között egy kis zavar támadt! Aztán a harmadik bemondásra végre megszólalt az orgona, és ekkor valami rövid, de csodálatosan szép előjátékot hallhattunk.  Olyan gyönyörű volt, hogy szinte a Mennyországban éreztük magunkat. Az istentisztelet után Osváth Viktor kedvesen szabadkozott, hogy elszunyókált egy kicsit. Mire én: „Viktor bátyám, ha ilyen szép előjátékot rögtönzöl, akkor nyugodtan elalhatsz máskor is, biztosan nagyon fáradt vagy ilyen korán reggel.”

Kedves Testvérek, itt el kell árulnom valamit. Osváth Viktor, hogy úgy mondjam „éjjeli bagoly” típus volt. Nyilván felesége, Emmike is! Persze lehet, hogy kényszerűségből volt ez így, minthogy nappal, temetői kántorként igen elfoglalt ember volt Viktor. Amíg családommal Kecskeméten laktam, megfigyelhettük, hogy sokszor még éjfél után két óra tájban is égett a villany a kántor úr dolgozószobájában. Végtére is zeneszerző (is) volt, és ugye a művészemberek többsége az éjszaka csendjében tud alkotni. Most már nem tudom őt megkérdezni, de sejtem, hogy a mai estén már elhangzott vagy majd ezután felcsendülő nagyszerű művei, feldolgozásai közül is éjszaka született néhány. Ráadásul gyakran másolnia is kellett a kottákat. Mégpedig különválasztva az egyes szólamokat, hogy mi, egyszerű kórustagok is könnyen megtanulhassuk saját szólamunkat. Az énekkar tagjai közül ugyan néhány zeneileg művelt kórustag segített neki a másolásban, de e fontos munkát nem bízhatta akárkire. Érthető módon igényes művész volt. És hol volt még akkor a fénymásolás? ! De ha már az énekkarról van szó, el kell mondanom róla azt, hogy szerintem nagyon figyelmes „nevelő” volt. Hadd említsek egy példát erre. Egy saját példát. A részletekre már nem emlékszem, de magára az esetre igen. Az egyik próbán – hetente kettő volt ezekből – menet közben mi fiatalok beszólásainkkal bizonyára zavartuk a próbát. Én akkor, amikor ez a dolog történt, talán a 26. életévemben voltam. Ebben az életkorban „mi férfiak” szívesen elsütünk egy-egy viccet, megengedünk magunknak egy-egy poént közösségben. Hát valahogy így voltam azon a próbán ezzel én is. Karvezetőnk általában – hadd mondjam így – „díjazta” a szellemes vagy éppen szellemesnek gondolt beszólásokat, de azon az estén mi fiatalok túlságosan rendetlenek voltunk. Én meg az egyik poénnal túl is lőttem a célon. Ez valahogy úgy a próba közepén történt. Osváth Viktor akkor nem szólt semmit sem, és a nevetés elhalt. A végén azonban, a fontos tudnivalók között, mintegy elrejtve, egy ügyes mondatával „helyre tett” engem. De olyan diszkréten, hogy azt csak én érthettem. Nagyon elszégyelltem akkor magamat, de megtanultam tőle, hogy lehet ilyen bölcsen, ilyen keresztyéni módon is inteni valakit anélkül, hogy a többiek előtt megszégyenítenénk az illetőt.

Osváth Viktor bármilyen szerény ember volt is, nagy hatást tett a kecskeméti gyülekezetre, azon belül ránk, kórustagokra is. Mindenekelőtt azzal, hogy felragyogtatta előttünk énekeskönyvünk szépségét. A dallamok szépségére is, de a szövegekére is felhívta figyelmünket. Amikor pedig Praetoriusról, Johann Sebastian Bachról vagy a genfi zsoltárokról beszélt nekünk - hogy most csak ezt a hármat említsem –, igazán elemében volt. És az új zenei témájú könyveket vagy újságcikkeket is ő ajánlotta nekünk.

Még sok minden mondanivalóm lenne Osváth Viktorról születése 100. évfordulója alkalmából. Beszélhetnék kedves feleségéről, Emmikéről, aki oly hűséggel állt ott „a háttérben”, segítve férje munkáját. Szólnom kellene még a Kecskeméti Vég Mihály Énekkar környékbeli kiszállásairól (Helvécia, Méntelek és a többiek), meg arról, hogy miután családommal előbb Tázlárra, később Bajára kerültem, Osváth Viktor meghívásomra Tázláron is, Baján is szolgált előadással és orgonajátékkal (ez utóbbit csak Baján tehette, mivel Tázláron nem volt orgona). Meg persze róla mint igehirdetőről is szólnom kellene. Időm azonban ki van szabva. Megemlékezésemet két megjegyzéssel zárom. Az egyik az, hogy hitem szerint majd „a mennyei kórusban” is együtt lehetünk a Jézus Krisztusban mint Megváltójában és Urában hívő Osváth házaspárral. A másik pedig az, hogy amit tőlük kaphattunk, azért is Soli Deo Gloria, azaz Egyedül Istené a Dicsőség! Köszönöm, hogy meghallgattak.