Isten dicsőségére
„Mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen.”
(Róm 11, 36)
A 2009-es esztendő, Kálvin János születésének 500. évfordulója. Az általa felismert és megfogalmazott biblikus gondolkozás ma is visszavisz minket a lényeghez: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség. Az előttünk lévő missziói évben és azt követően folyamatosan azt kell keresnünk, ami Isten dicsőségére való. Igazán akkor vagyunk hitvalló reformátusok, ha naponként előrehaladunk Isten dicsőségének megismerésében. Mózes kérése lehet a miénk is: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” (2Móz 33,18) A Heidelbergi Káté szerint is Isten azért teremtett minket, hogy Őt igazán megismerjük, szívből szeressük és Vele örökkétartó boldogságban éljünk, Őt dícsérjük és magasztaljuk. (H.K. 6.)
Azonban az emberek nyomorúságos bűne éppen az, hogy „az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték…” (Róm 1,23) és így vétkük miatt „szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.” (Róm 3,23) Mi magunktól nem látjuk az Ő dicsőségét, pedig Isten él és munkálkodik a maga sugárzó dicsőségében, az ég és a föld is bizonyságot tesz erről: „Az egek beszélik Isten dicsőségét…” (Zsolt 19,2) „Teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!” (Ézs 6,3) Mi vakok vagyunk látni ezt, de „Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,6) (Új ford.) Jézus Krisztus arcán ragyogott fel számunkra újra az Ő dicsősége és ez tölti be a hívő ember szívét, a megváltás csodálatos dicsősége, a kegyelem dicsősége, a szeretet dicsősége.
Maga az Úr Jézus egész földi szolgálata ezt ragyogtatta fel, így fogalmazta főpapi imádságában: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn 17,4) A mi küldetésünk is az, hogy dicsőítsük a mi Urunkat engedelmes életünkkel. Pál apostol az efézusi levél első fejezetében egymást követően is erről ír a Szentlélek által, a fiúvá fogadtatás célja „kegyelme dicsőségének magasztalása” (6.v.) „hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének” (12.v. és 14.v.) Csodálatos dolog felismerni, felfedezni és megvallani ezt a dicsőséget. Isten imádatát és hitvallást jelent ez egyben.
Az imádat, hódolat mélységes tiszteletet jelent, Isten mindenek felett való nagyságának, méltóságának, jelentőségének feltétlen elismerését és ez hitvallásra indít, hiszen életünkkel Róla szeretnénk bizonyságot tenni. „Dicsérjétek az Úrnak nevét, mert az ő neve dicső egyedül, az ő dicsősége égre-földre kihat.” (Zsolt 148,13) Őszinte imádságunk legyen: „Szenteltessék meg a te neved” és Tiéd …a dicsőség mindörökké.” (Mt 6,9-13)
Így vall erről a Heidelbergi Káté 128. kérdése: „Hogyan rekeszted be ezt az imádságot? „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” Azaz mindezeket azért kérjük tőled, mivelhogy te a mi királyunk és mindenható vagy, ki nekünk minden jót meg is akarsz, meg is tudsz adni, hogy ezek által nem mireánk, hanem a te szent nevedre térjen örök dicsőség.” Nincs érdemünk és cselekedeteinknek a célja nem az, hogy magunknak szerezzünk dicsőséget, hanem, hogy egyedül Neki! „Ne nekünk Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget…” (Zsolt 115,1) „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.” (1Kor 10,31) Jézus mondja: „… lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)
Kálvin így ír A keresztyén élet lényegéről, önmagunk megtagadásáról című fejezetben:
„Már az is nagy dolog, hogy mi Istennek vagyunk szentelve és ajánlva, hogy ezentúl mindent csak az ő dicsőségére gondoljunk, beszéljünk, tervezzünk és tegyünk… Így tehát az legyen az első lépés, hogy az ember szakadjon el önmagától, hogy így tehetségének minden erejét az Úr szolgálatára adja. Szolgálatnak nevezem nemcsak az ige iránt való engedelmességet, hanem azt is, ami által az ember értelme, a saját testi érzékétől megszabadulván, önmagát teljesen Isten lelkének intéséhez alkalmazza…
Ebből következik az a másik dolog is, hogy ne azt keressük, ami nekünk jól esik, hanem azokat, amik az Úr akaratával megegyeznek, s amik az ő dicsőségének előmozdítására szolgálnak… Valóban, a keresztyén embernek úgy kell alkalmazkodnia, s úgy kell felkészülnie, hogy tekintettel legyen arra, hogy neki egész életén át Istennel van dolga. Ezen az alapon aztán, amint minden dolgának elintézését Isten akaratára és belátására bízza, úgy eszének minden megnyilvánulását is kegyesen reá irányítja. Mert aki hozzászokott ahhoz, hogy minden cselekvésében tekintettel legyen Istenre, az minden hiábavaló gondoskodástól elfordul...
Nem is találhatunk más orvosságot, mint ha önmagunkat megtagadva és a magunkról való gondoskodást hátra téve, minden tehetségünket azoknak keresésére fordítjuk, amiket az Úr kíván tőlünk; és pedig csak azért, mert ezek az Úrnak tetszenek.”
(A Keresztyén vallás rendszere, II. kötet, III. könyv VII. fejezet, 1-2. bekezdés)